Tudom az én Megváltóm él
- Csaba Szabo
- 2021. márc. 12.
- 1 perc olvasás
Valakinek az elvesztése mindig pótolhatatlan érzést támaszt az ember lelkében, űrt, az ember elmúlásának a meglátását, rádöbbenését annak, hogy valóban ezen a földön csak vándorok vagyunk, egyszer véget ér itt e földi küldetésünk.
A "Hadd menjek Istenem mindig feléd" ének mellett talán ez a másik legszebb ének, ami a földi múlást helyezi Isten-i távlatokba, helyezi abba a vigasztalásba bele, amit Isten ad az övéinek.
Az ember talán akkor a legérzékenyebb, akkor lát a legtisztábban amikor sír. Jó "futni" az Istenhez, jó "belesírni" magunkat az Ő tenyerébe, az ő vigasztalásába, amikor gyászolunk, amikor fájdalmunk van, amikor érezzük az Ő kezét a sorsunkon, és jó Hozzá menni azzal a megtérő lelkülettel, ahogy a tékozló fiú tért vissza atyjához. Kérni az Ő vigasztalását, kérni a gyógyírt a fájdalmunkra, az elveszettségünkre, kérni vezetését a hozzá való visszatérés vigasztaló reménységében...
"Tudom: az én Megváltóm él, Hajléka készen vár reám; Már int felém és koronát Ígér a földi harc után." - 1. vers
Szöveg Hanry A. Merrill (Kanada, 1845-1915)
Dallam: Stebbins George Coles (USA, 1846-1945)
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. Jób 19,25